2-es típusú cukorbetegség

Pár szó a 2-es típusú cukorbetegségről

A cukoranyagcsere lényege, hogy az elfogyasztott szénhidrát a gyomorban glükózzá, azaz cukorrá bomlik, mely aztán a véráramba kerül. A cukrot a szervezet a hasnyálmirigy által termelt inzulin segítségével juttatja a véráramból a sejtekbe, amelyek energiát nyernek belőle. A finomított szénhidrátalapú nyugati táplálkozás egyik következménye, hogy evés után igen gyorsan igen magas vércukorszint alakul ki, amit a hasnyálmirigy hatalmas mennyiségű inzulin kibocsátásával próbál lenyomni. Ez egy darabig sikerül is neki, azonban a sejtek egy idő után tiltakozni kezdenek a fokozott cukorfelvétel ellen, és lassan ellenállóvá, azaz rezisztenssé válnak az inzulinnal szemben. A cukor végül a zsírsejtekben köt ki, hiszen valahogy meg kell tőle szabadulni. Mindeközben azonban a sejtek megnövekedett mértékű inzulinrezisztenciája miatt mind gyakrabban fordul elő, hogy a vércukorszint túl sokáig magas marad, mely hosszútávon a hasnyálmirigy béta-sejtjeinek roncsolódásához vezet. Ezt az állapotot nevezzük 2-es típusú cukorbetegségnek.

A betegséget Gerald Reaven írta le az 1970-es években, mikor bizonyította, hogy míg az 1-es típusú cukorbetegségben inzulinhiány áll fenn, addig a 2-es típusú cukorbetegségben extrém módon magas az inzulinszint, mely a sejtek inzulinrezisztenciájának következtében alakul ki. A béta-sejtek pusztulása arányos a cukorbetegség fennállásának idejével és súlyosságával, minél előbb áll át tehát valaki a paleolit táplálkozásra, annál több béta-sejtjét mentheti meg. A paleolit táplálkozás abból a szempontból is előnyt jelent a nyugatival szemben, hogy étrendjét követve jóval kevesebb funkcionális béta-sejt is elegendő az egészséges anyagcseréhez, mivel jóval alacsonyabb és egyenletesebb a szénhidrátterhelés.

A cukorbetegség története

cukorbetegseg-elhizasA 2-es típusú cukorbetegség olyan anyagcserezavar, amelyet a nyugati táplálkozás okoz, mivel a főként gabonafélékből és burgonyából származó magas glikémiás indexű és telítettségű szénhidrátok évtizedeken át tartó fogyasztása akkora szénhidrátterhelést jelent, melynek kezelésére az emberi szervezet egyszerűen nem alkalmas. Ha kicsit utánajárunk a cukorbetegség történetének, akkor kiderül, hogy – bár már az ókorban is ismerték – a betegség még a 19. században is ritkának számított, és csak a 20. század húszas éveiben kezdett komoly problémává válni.

Ha megvizsgáljuk az 1850-es évek emberének életmódját és táplálkozását, arra jutunk, hogy az ekkori étrend leginkább zöldséget, gyümölcsöt, sok halat, belsőséget, tojást és magvakat tartalmazott, a szénhidrátok alacsony glikémiás indexűek voltak, előre feldolgozott vagy finomított ételt pedig nem fogyasztottak. Ez az étrend minőségében messze meghaladta a mai modern ember táplálkozását. Közkeletű vélekedés, hogy a várható élettartam igen alacsony volt ekkoriban, azonban ha leszámítjuk a fertőző betegségek miatti csecsemő- és gyermekhalandóságot, akkor a várható élettartam bizony magasabb volt, mint ma. A tudományos fejlődés dacára romló életkilátások egyértelműen az 1870-es évektől megváltozni kezdő táplálkozási szokásoknak tulajdoníthatóak. Ebben az évtizedben ugyanis egyszerre mindenki számára elérhetővé vált az olcsó gabonaliszt, a cukor és a konzervhúsok. Az 1890-es évektől kezdve évtizedről évtizedre növekedett az elhízott emberek száma, 1900-ra pedig már alapvetően leromlott a népesség táplálkozási minősége. Előtte gyakorlatilag ismeretlen volt a cukorbetegség, a szívbetegség, és igen ritka volt a rák. Az élelmiszeripar színre lépésével történt tehát valami drasztikus változás, amely a 20. századra teljesen megváltoztatta az emberi betegségek gyakoriságát. Amit nyert a nyugati ember a modern orvoslással és a fertőző betegségek legyőzésével, azt elveszíti az elhibázott táplálkozásával.

A testsúly és a cukorbetegség kockázata

cukorbetegseg-BMIHa egy túlsúlyos ember megnéz egy közegészségügyi ajánlást, akkor gyorsan megnyugtatják, hogy a 25-ös BMI még normális”, a túlsúlyosság e fölött kezdődik. A mai orvoslás azonban nem azt vizsgálja, milyen súlyúak az egészséges emberek, hanem a nyugati ember testsúlyátlagához igazítja a normát. Pedig elegendő lenne megnézni, hogy a 21 feletti testsúlyindex milyen arányban növeli a cukorbetegség kockázatát, és máris beláthatjuk, hogy önámítás abban hinni, hogy a 25-ös BMI még normálisnak mondható.

A diagnosztikus kritériumok önkényes meghatározása sok embert ringat abba a tévhitbe, hogy egészséges. Ha például valaki elmegy egy rutinvérképre, és az éhgyomri vércukorértéke még éppen 6 mmol/l, orvosa rendszerint megnyugtatja, hogy rendben van a cukra. A modern orvoslás imádja a határértékeket, az emberi szervezet azonban nem határértékek szerint működik, és a megbetegedést sem egy határérték átlépése jelenti. Ezt mutatja az is, hogy az éhgyomri vércukorszint alapján egészségesnek vélt emberekről a jóval érzékenyebb glukóztolerancia-teszt után kiderült, hogy 31%-uk cukorbeteg, 20%-uk pedig a cukorbetegség küszöbén áll. Normális vércukorszintnek azt kellene neveznünk, ami hosszú távon sem áll kapcsolatban semmiféle betegségkockázattal. Ha megvizsgáljuk azokat a természeti népeket, akik körében ismeretlenek a civilizációs betegségek, arra jutunk, hogy az éhgyomri vércukorértéknek 3,6-4,2 mmol/l között kellene lennie, és az a 5-6 mmol/l, amit a hivatalos orvostudomány normaként elénk állít, már messze nem egészséges.

A cukorbeteg táplálkozása

Már kialakult cukorbetegség esetén az orvosok – ahelyett, hogy a cukor, a gabonafélék és a burgonya teljes elhagyását javasolnák betegeiknek – elkezdenek a beadandó inzulin és a fogyasztható szénhidrát mennyiségével sakkozni. Ezt nevezik beállításnak. Ez a kezelés azonban gyógyuláshoz nem vezet, hanem konzerválja az anyagcserezavart, amelyet megfelelő étrenddel meg is lehetne szüntetni. Közben persze idővel kifejlődnek az elkerülhetetlen szövődmények, hiszen képtelenség pontosan eltalálni a bevitt szénhidrát és a beadott inzulin megfelelő arányát, ami a vércukorszint szélsőséges ingadozásához vezet. S hogy mi a megfelelő étrend? Egyszerűen ki kell iktatni a táplálkozásból mindazt, ami a cukorbetegséget előidézte, és hagyni, hogy a szervezet visszanyerje uralmát a vércukor szabályozása felett.

cukorbetegseg-vercukor-ingadozasKéptelen ötlet egy cukorbeteget teletömni szénhidráttal, majd megpróbálni eltalálni azt az inzulinmennyiséget, amitől sem kómába nem esik, sem a cukra nem megy fel túlságosan. Kézenfekvő a szénhidrátot korlátozni, hiszen a cukorbetegség nem más, mint szénhidrát-intolerancia. A mai gyakorlat láthatóan elfelejtette, hogy a cukorbetegség kezelésének legegyszerűbb és legveszélytelenebb módja a szénhidrátcsökkentés, azaz az alacsony szénhidráttartalmú, ún. lowcarb étrend. Ennek alapelve, hogy naponta legfeljebb 72 gramm szénhidrátot lehet fogyasztani, melynek elsősorban zöldségekből kell származnia. Wolfgang Lutz osztrák orvos évtizedek óta kezeli cukorbeteg pácienseit lowcarb-diétával, mellyel nagy sikereket ért el. A Life without bread (Élet kenyér nélkül) c. könyvében 15 betege adatát közli, akiknek kezelés előtt az átlagos vércukorszintje 165 mg/dl volt, majd félévi diéta után 127 mg/dl-re csökkent (a normál övezet 70-125 mg/dl közt mozog). A paleolit táplálkozás szélesebb értelemben véve alacsony szénhidráttartalmúnak minősül, mert a zöldségekben és a gyümölcsökben összességében jóval kevesebb szénhidrát van, mint a nyugati étrendben.

D-vitamin és a cukorbetegség

A hivatalos álláspont szerint normális D-vitaminvérszint 75 nmol/ml (azaz 30 ngramm/ml) szintnél kezdődik. Tegyük hozzá, hogy a napos országban élők D-vitamin-szintje 200 nmol/ml (azaz 80 ngramm/ml) körül van – ez az a mennyiség, ami már komolyan véd például a rákos megbetegedésektől. A civilizált országok lakosságának legalább fele, különösen télen, D-vitaminhiányban szenved. Nem meglepő tehát, hogy a legtöbb 2-es típusú cukorbetegséget márciusban diagnosztizálják. Vizsgálatok alapján legalább napi 5000 NE (Nemzetközi Egység) mennyiségű D-vitamin szükséges ahhoz, hogy a D-vitamin vérszintje 70 nmol/ml-re (azaz 28 ngramm/ml-re) emelkedjen, ami éppen csak elégnek mondható. A D-vitaminhiány kapcsolata a cukorbetegséggel abban rejlik, hogy mivel a béta-sejteken D-vitaminreceptorok találhatók, D-vitaminhiány esetén csökken a bétasejtek működése. A D-vitamin hiánya ráadásul fokozza az inzulinrezisztenciát is, melynek oka, hogy a D-vitamin gátolja a gyulladásfaktorok inzulinrezisztenciát fokozó hatását.

Mozgás és a cukorbetegség

A fizikai aktivitás jelentősen fokozza az izmok inzulinérzékenységét, így összességében változatlan testsúly mellett is jelentősen javul a cukoranyagcsere – ehhez azonban hetente legalább 1000 kcalt el kell égetni. Cukorbetegség esetén kifejezetten fontos lenne a testmozgás, hiszen aktív izommunka hatására akár 24-72 órára is javulhat az inzulinérzékenység. Hatásos edzési forma többek között az izometriás edzés, melynek lényege, hogy az izmot megfeszítve tartjuk. Az izomsejtek egyébként inzulin felhasználása nélkül is vesznek fel cukrot, tehát az izom-zsír arány erősen meghatározza az inzulinhasznosulást. Ha nagyobb az izomtömeg, az izomsejtekhez több inzulin jut, és ezek egy inzulinmolekula felhasználásával akár tízszer több cukrot is kivonhatnak a vérből. A mozgás és a javuló inzulinérzékenység másik oka az, hogy az izmokból a mozgás hatására felszabaduló miozinok jelentős mértékben csökkentik a gyulladásfaktorok szintjét.

Miért jó a paleo?

Összefoglalva, hogy miért javul a 2-es típusú cukorbetegség a paleolit táplálkozás hatására:

•  A paleolit táplálkozás során jóval alacsonyabb és egyenletesebb a szénhidrátterhelés, így elkerülhető a vércukorszint szélsőséges ingadozása
•  A paleolit életmód szerves részét képezi a rendszeres fizikai aktivitás, mely az izmok inzulinérzékenységének fokozásán keresztül javítja a cukoranyagcserét, illetve csökkenti a gyulladásfaktorok szintjét
•  Az elegendő napon tartózkodás és a megfelelő D-vitaminellátottság javítja a béta-sejtek inzulintermelő képességét és gátolja a gyulladásfaktorok inzulinrezisztenciát fokozó hatását

Forrás:
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás: A nyugati életmód és a civilizációs betegségek. Jaffa Kiadó, Budapest, 2009.